Első napok a szabad levegőn

Reggel korán keltem, volt még elintéznivalóm az Ifjúsági Magazin szerkesztőségében. Megkávéztam, majd elindultam Kőbányára, a Gergely utcába, ahová tíz körül értem ki. Csendes volt a folyosó, halkan kopogtattam a 90-es ajtón. A csengő ki tudja már mióta nem működött? Tulajdonképpen, ha egy kicsit erősebben nekifeszülök a bejáratnak, akár be is mehettem volna. Nyugtáztam, hogy a tegnap esti "altató" jótékony hatással volt a két férfira, így türelmesen vártam néhány percig, aztán megismételtem a kopogást. Mozgolódást hallottam bentről, majd hamarosan nyílt is az ajtó.

Feri engedett be. Hamarosan a főbérlő is magához tért. Órámra néztem, aztán Ferit noszogattam, délelőtt volt félfogadás az I. kerületi rendőrkapitányság igazgatásrendészeti osztályán. Nem illett volna elkésni, ha már előre le is beszéltem a látogatást egy barátom segítségét kérve. Ferencünk töredelmesen bevallotta, hogy neki ez bizony kiment a fejéből. Nem csodálkoztam azon, hogy egyetlen porcikája sem vágyott a rendvédelmi szervek ismételt meglátogatására. Amíg Ferenc öltözött, addig én a lakás tulajdonosával beszélgettem. Gyorsan megegyeztem vele, hogy némi honorárium fejében – amit én vállaltam magamra – befogadja új lakótársként, tetovált emberünket. Viszont végig kellett hallgatnom: sírva mesélte, hogy élettársa éppen egy hónappal ezelőtt esett ki az ablakon a negyedik emeletről. Hogy miképpen, azt nem részletezte, én meg nem akartam feltépni a lelkének sebeit. Az előző barátnője a fürdőkádba fulladt, amíg ő bent az igazak álmát aludta. Csak reggel vette észre, hogy hiába szólítgatja asszonyát, nem hozza a kávét. Elkezdte keresni, megtalálta. Láttam én már sok tragédiát, de azért az elmondottak nem a legjobb benyomást keltették a férfiról. A rendőrség ugyan lezárta mind a két rendkívüli halálesetnek tartott ügyet, balesetnek minősítve a történteket. Ezek a tények nem nyugtattak meg Feri jövőjét illetően, de ha a rendőrség lezárta az ügyeket, akkor nem volt jogom kételkedni megállapításaikban. Ferit sikerült meggyőznöm, hogy hagyja a fülébe és orrába való ékszereit az asztalon, aztán húzzunk, mert nekem lesz kellemetlen! Miután nem tudott folyékony muníciót magához venni, egész emberi külseje volt - legalábbis ahogyan én láttam akkor. A rendőrségen hamar végeztünk, mire a várakozók magukhoz tértek a közéjük ült látványtól, én már be is mentem az igazgatási osztály vezető hölgyéhez, aki lerövidítette az eljárás idejét. Ferinek csak egy aláírást kellett odabiggyeszteni. Fél óra múlva már a bejáraton kívül voltunk. Feri belenézett ugyan az új személyét azonosító irományba, csak annyit jegyzett meg: se lakcím, se munkahely, csak két nagy betű díszelgett az okmányban: PF, ami köztudomású, hogy pártfogói felügyeletet jelentett. Ezenkívül nem szólt semmit, csak farzsebébe dugta, miközben mentünk a kocsihoz.

Mivel szép idő volt, Feri barátom javasolta, hogy menjünk ki a Széchenyibe, régen áztatta már meg magát. Nekem ugyan nem volt kedvem a fürdéshez, de, ha már fürödhetnékje volt, nem voltam a jónak elrontója. A pénztárnál kisebb torlódást okoztunk, de be kell vallanom, így a harmadik napon már szinte észre sem vettem, hogy milyen feltűnést keltünk. Kabint is foglaltam részére. Amikor kijött a szabadba, minden szempár felé fordult. Ahogy beereszkedett a vízbe, először elhúzódtak tőle, de sajátos stílusával megnyugtatott mindenkit, hogy ő sem koszosabb, mint bárki a medencében. Nem kell félni, nem oldja a víz a bőrét, amikor kimegy a medencéből, akkor is úgy fog kinézni, mint ahogy bejött.

A tömeg először gyanakodva, később felbátorodva vette körbe. A hölgyek voltak a kezdeményezőbbek, de amikor a nadrág takarta testrészéről kezdték kérdezgetni, Feri teljes nyugalommal közölte, ha akarják: megmutatja. Volt nagy sikoltozás, még a fürdőmester is odajött, de Pillangó látta rajtam (aki a medence széléről fotóztam), hogy ezt talán lehetne mellőzni, így megnyugtatta a fürdőzőket, hogy az majd fakultatív program lesz. A közönség lenyugodott, Feri szédítette még őket egy darabig, aztán lebukott a víz alá, s elúszott a medence másik faláig. A fürdőzők sikongva tértek ki a víz alatt úszó elől.

Miután megunta a jó meleg vizet, kijött a szabadba, s leült egy székre, mintha nyári meleg lenne. Én fáztam helyette. Mikor említést tettem neki, hogy nem lesz jó vége a "napozásnak", csak annyit mondott, hogy majd legurítunk egy-két kupica "gyógyszert" a büfében. Úgy is tettünk. Körbenéztünk a cirkusz előtti téren, de nem volt szerencséje. Egyetlen kamálósát sem fedezte fel, mindösszesen egy lányt látott meg, no azt le is szólította. Így a cirkusz melletti kocsmában ismét nekem kellett a pénztárcámhoz nyúlni. De legalább megköszönte. Én már nem ittam többet, a benti két feles elég volt. Hamarosan megszólították az egyik asztaltól, s a következő percben már hozták is a következő rundot. Ferencünk úgy ült le közéjük, mint régi ismerős. No, éreztem, hogy ebből sem lesz több hivatalos program, pedig a kijelölt pártfogójával még kellett volna szót váltani. Ezt a programot elhalasztottuk, így miután egy órát eltöltöttünk a kimérésben, javasoltam neki, húzzunk tovább.

Arra gondoltam, hogy ideje lenne rabkeresetét valami hasznos dologra is költeni, mert, ha nem vigyázok, hamarosan legörgeti torkán a kapott pénzt. Javasoltam, hogy menjünk egy ruházati boltba, vegyünk valami ruhát neki. Nem tiltakozott, így felkerestük a Lenin körút (ma Teréz körút) egyik ruha-cipő kereskedését. A boltban a dolgozók meglepetéséről, viselkedéséről már nem írok, ezt minden kedves olvasó fantáziájára bízom. Hozták a farmerokat meg a cipőket. Feri nagy pedantériával próbálgatta őket, sejtettem, hogy neki már megvolt a terve, hogyan alakítja át a ruhát, hogyan festi meg a fehér magas szárú cipőjét. Miután bevásároltunk, elindultunk a Gergely utca felé. Azt talán meg sem kell említenem, hogy útba ejtettünk egy vegyeskereskedést, vásároltunk valami vacsorára valót is. A változatosság kedvéért Ferencünk úgy döntött, hogy napközben volt már bor, meg vodka is, akkor estére néhány üveg sört kellene venni. Csak, hogy meg ne sértődjön ez a fajta ital sem.

Hat óra is elmúlt, mire hazaértünk. Pista bátyánk a kihúzott kanapén már keresztbe feküdve, az igazak álmát aludta. Alig tudtuk felkölteni. A sör említése volt a varázsszó, azonnal felkapta fejét, majd kiült az ágy szélére, onnan elérte az asztalon sorakozó üvegek egyikét. Pillangó elkészítette kettejük számára a "vacsorát", engem is kínáltak, de én nem tartottam velük. Inkább elköszöntem tőlük, aztán indultam a városba, saját dolgaimat intézni.

Másnap reggel természetesen ágyban találtam még a két 7alvót, kissé zilált volt a lakás, a vacsora nyomai még az asztalon hevertek. Közben én ígéretemhez híven beszereztem különböző eszközöket íráshoz, rajzoláshoz. Feri ugyanis mindamellett, hogy ígéretet tett, hogy megírja élete történetét, rajzolni is szeretett volna. Rajtam nem múlott, vittem rajzlapokat is, meg amit otthon találtam: színes tollakat, ceruzákat, egyéb kellékeket. Adtam némi apanázst a napi étkezésre, bár nem voltam biztos benne, hogy kajára fogják költeni a pénzt. (Ebben igazam is volt, mert maradt még az előző nap vásárolt kajából, meg az üvegekért is kaptak pénzt, abból megint futotta néhány üveg sörre.) Nem gondoltam egy nappal korábban, hogy ilyen gyorsan vesszük az első akadályokat. Már csak a kijelölt hivatásos pártfogó felkeresése volt hátra a meghatározott kötelező penzumból. Megtettük. A Fővárosi Bíróságon kellett keresnünk a hivatalnokot. Nehezen, de megtaláltuk. A bíróság bal szárnyán a folyosó közepe táján volt egy lépcső. Egyik oldalán WC, a másik oldalon egy kis szoba. No, itt találtunk rá az idős elvtársra. Nem jöttem rá, csak egy szimpla hivatalnok, vagy egy leszerelt tanár ül-e az íróasztal túlsó oldalán.
Háttérben maradtam, már amennyire a kis szobában lehetett. Meghallgatta a szabadultat, aztán kioktatta. Nem biztatta semmivel. Annak ellenére, hogy abban az időben még bűntett volt, ha valaki nem rendelkezett a személyi igazolványba beírt munkahellyel, amit tudott ő is. A nyolcvanas évek második felétől már egyre növekedett a munkanélküliség Magyarországon. Különösen vonatkozott ez a börtönből szabadulókra. Pláne, ha az illető nem rendelkezett állandó bejelentett lakással. Egyértelmű volt, hogy a hivatal embere le akarja rázni az újabb pácienst. Kérdésemre, hogy tudna-e ügyvédet javasolni, hiszen volt lakása a frissen szabadult fiatalembernek, csak vissza kellene perelni. Legalább az Úri utcai lakás értékének felét. Majdnem kikérte magának, hogyan jövök én ahhoz, hogy megmondjam, mit csináljon ő, a hivatal képviselője. Türtőztettem magam, de amikor a következő kérdésemre bevallotta, hogy ő nem tud segíteni, rájöttem, hogy az egész ceremónia éppen olyan felesleges formaság, mint a szocializmus legtöbb hasonló intézkedése. Szerencsére a hivatalnok nem csinált ügyet a szóváltásunkból, bár én mindenre felkészülve magnóra vettem, amikor bevallotta, miből áll az ő áldásos tevékenysége. Havonta egy alkalommal beidézi a frissen szabadulókat, meghallgatja őket, jelentést is írnak, de segíteni, használható tanácsokat adni, sajnos azt nem tudnak. Mondtam Ferinek, hogy kár az időt itt pazarolnunk, s távoztunk.